Egy kanál cukor

  A selejt bosszúja – egy teljesen átlagos konyhai nap Az ember néha csak egy egyszerű napot szeretne. Semmi különös. Egy kis sütés, egy kis főzés, és a végén az a csendes elégedettség, hogy „na, ez ma is megvan”. A kenyérrel kezdődött. Szépen megkelt, jó volt a tészta, minden a helyén. Az a fajta nyugalom volt bennem, amit csak az érez, aki már tudja: ezt most nem lehet elrontani. A sütő bekapcsolva, hőfok beállítva… legalábbis úgy gondoltam. Idő telt, illat jött. Talán egy kicsit hamar. „Na, ma gyorsan haladunk” – gondoltam még bizakodva. Aztán az illat… karakteresebb lett. Amikor benéztem, a kenyér teteje már nem egyszerűen sült volt. Az már történetet mesélt. Egy rövid, de intenzív kapcsolatot a felső sütéssel. A grill funkcióval. Igen. Ott felejtettem. Egy pillanatra csend lett bennem. Majd az a felismerés: „Nem én sütöttem meg a kenyeret… a sütő sütött meg engem.” A helyzetet kezeltem. Ami menthető volt, megmentettem. A kenyér belül szép lett, a teteje… hát...

  Van valami a friss kenyérben, ami egyszerre csábít, vigasztal és tanít. A friss kenyérnek van egy különös tulajdonsága: gyorsabban fogy, mint ahogy az ember gondolná. Tegnap még ott volt a konyhaasztalon a szép kis vekni. Roppant a héja, puha volt a belseje, az illata betöltötte a fél házat. Az ember ilyenkor csak levág egy szeletet. Aztán még egyet. A harmadiknál már azt mondja magának: na jó, ez volt az utolsó. Valahogy mégis elfogy. Ma reggel már csak a morzsák maradtak a vágódeszkán. Gyors fehérkenyér – az én bevált receptem Ez az a kenyér, amit akkor sütök, amikor nincs kedvem bonyolítani az életet, mégis jólesne egy igazi, friss házi kenyér. Egyszerű, gyors, és eddig még soha nem hagyott cserben. Hozzávalók 50 dkg finomliszt 3 dl langyos víz 2 dkg friss élesztő (vagy 1 csomag szárított) 1 teáskanál cukor 1,5 teáskanál só 2–3 evőkanál olaj Elkészítés A langyos vízbe belemorzsolom az élesztőt, hozzáadom a cukrot, és pár perc alatt felfuttatom. A lisztet egy tálba szitálom, ho...

  A császárhús sütése mostanában a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik. Ha ezt a gyerekkori énem hallaná, biztosan hangosan tiltakozna. Kisgyerekként ugyanis semmilyen bőrös, zsíros hús nem jöhetett szóba. A sült csirkecombokat például drága anyám gondosan, bőr nélkül készítette el nekem. Akkor ez volt a rend. Most meg itt tartok: minél ropogósabb a bőr, annál boldogabb vagyok. Az ember tényleg tanulja magát. Előkészületként elővettem a kést, és életre keltettem egy kicsit. A császár bőrét szépen be kell irdalni. Nem túl mélyen – mert ha az ember túl lelkes, a hús sütés közben olyan szeretettel ragad a tepsihez, hogy onnan csak áztatás és némi vakarászás után hajlandó távozni. A kés élezése egyébként apai örökség. Apám szerint a baromfi feldolgozásának első feltétele az éles kés. Igaza volt. Mondjuk nekem ezt ritkán kellett bizonyítanom, mert drága férjem általában konyhakészen tette elém mindazt, amit a családnak megtermelt. Tyúkot, kacsát, libát, nyulat, kecskét… sőt vala...

  Néha van az úgy, hogy az embernek semmihez sincs kedve. Még a vízforraló is túl nagy kihívásnak tűnik. Máskor pedig megtáltosodik, és legszívesebben saját pékségláncot nyitna, természetesen nemzetközi terjeszkedéssel. Általában én e kettő között ingázom. Pár nappal ezelőtt még komolyan sajnáltam magam, hogy minden a nyakamba szakadt, most pedig azon gondolkodom, hogy idevarázsolom az egész pékséget a konyhába. Olyan kenyeret sütöttem egy olasz lisztből, hogy a gyerekek az egyiket konkrétan eltüntették. Nem megették. Eltüntették. Mintha bizonyítékot tüntetnének el egy bűntény helyszínéről. De erről majd máskor. Most a pizzás csónak következik. Ez az a péksütemény, amiből egy darab hivatalosan csak kóstolónak számít. Különösen fejlődő szervezet esetén. Márpedig nálunk mindig akad fejlődő szervezet – életkortól függetlenül. Ezért nem fél adagot sütünk. Minek? Ugyanaz az alap, legyen belőle kétféle. Az igazság az, hogy a virsli nagy részét idő előtt felszámolták, én pedig vasárnap bi...