Egy kanál cukor

  Néha van az úgy, hogy az embernek semmihez sincs kedve. Még a vízforraló is túl nagy kihívásnak tűnik. Máskor pedig megtáltosodik, és legszívesebben saját pékségláncot nyitna, természetesen nemzetközi terjeszkedéssel. Általában én e kettő között ingázom. Pár nappal ezelőtt még komolyan sajnáltam magam, hogy minden a nyakamba szakadt, most pedig azon gondolkodom, hogy idevarázsolom az egész pékséget a konyhába. Olyan kenyeret sütöttem egy olasz lisztből, hogy a gyerekek az egyiket konkrétan eltüntették. Nem megették. Eltüntették. Mintha bizonyítékot tüntetnének el egy bűntény helyszínéről. De erről majd máskor. Most a pizzás csónak következik. Ez az a péksütemény, amiből egy darab hivatalosan csak kóstolónak számít. Különösen fejlődő szervezet esetén. Márpedig nálunk mindig akad fejlődő szervezet – életkortól függetlenül. Ezért nem fél adagot sütünk. Minek? Ugyanaz az alap, legyen belőle kétféle. Az igazság az, hogy a virsli nagy részét idő előtt felszámolták, én pedig vasárnap bi...

Eltelt pár nap, és nem adtam hírt magamról. Pedig lenne miről. Öt hónap telt el azóta, hogy 46 év házasság után egyedül maradtam. Ez az öt hónap – minden furcsaságával és könyörtelenségével – igazi lecke egy magamfajta, kissé elkényeztetett asszony számára. Kezdjük ott, hogy soha életemben nem kellett fát vágnom. Most már a gyújtós hasogatását is megtanultam. Aztán rájöttem valamire: létezik az a bizonyos „szuper találmány”, amit az üzletek alágyújtósként árulnak. Legalább huszonöt reggeli baltacsapást spóroltam meg vele – és néhány káromkodást is. A fűtés sem az én műfajom volt. Most már tudom, mikor kell elzárni a kazánt, hogy bent maradjon a meleg, és azt is, hogy mínusz tizenöt fokban este tízkor igenis meg kell pakolni a tüzet, ha nem akar az ember reggel vacogva ébredni. Megtanultam, hogy nem csak hólapáttal lehet havat lapátolni – és hogy egy rosszul letakarított, jeges járda bizony nem ismer kegyelmet. Az alföldi sár pedig… nos, annál makacsabbat még nem láttam. A gumicsizma is...

Tegnap a tél úgy döntött, újra villant egyet: hó hullott a kis városra. Egy pillanatra majdnem kétségbe estem – -10 fok?! Megint? – de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Negatív energiából baj lehet, így inkább nevettem magamon, miközben elképzeltem, ahogy a szomszéd  dühösen lapátolja a havat, én pedig forró teával a kezemben bámulom az egészet. A tyúkjaim szerencsére nem voltak ilyen bosszúsak: újra tojnak! Vagyis sütemények, rakott krumpli, és minden finomság tervbe véve.  Bár a hétvége most egyszemélyes üzemmódban telik, de a varrógépem újra a sarokból hívogat – de erről majd legközelebb mesélek, amikor nem a kenyér illata tölti be a lakást. Ma kenyérsütő nap volt.  Figyeltem, és kiderült: a saját sütésű fehér kenyér nem dobja fel a vércukromat úgy, mint a bolti.  Tanulság: süssetek kenyeret! Nem kell hozzá kovász, az élesztős is baromi finom. A mai kenyér kalandja: 60 dkg liszt 1 csapott ek búzasikér 2 tk só 1 zacskó száraz élesztő 3 ek olaj 3 dl lang...

  Pár napot kihagytam – nem lustaságból, hanem mert pénteken szalagavatóra mentem, szombaton és vasárnap pedig unokázós napok voltak. Ezek a hétvégék a kedvenceim. Ilyenkor végre nem a csendes magányban ücsörgök, hanem sürgök-forgok, és örömmel teszek a szeretteim kedvére. Persze van bennem némi hiányérzet is, mert egyszerre mind a hat nem lehet itt… de a 3+1-et sem cserélném el semmire. A kakaspörkölt kiválóan sikerült. Mondjuk csaló módon készült: a combokat és a mellehúst kicsontoztam, kockára vágtam, így a „boltihús-párti” fiatalok is gond nélkül ették. Sőt, még dicsérték is – ez azért komoly elismerés. Szombaton friss galuska készült hozzá, most pedig előkerült a kakas a mélyhűtőből. Igaz, a pörkölt maradéka és a vasárnapi húsleves egy része visszakerült oda, de már azt is tudom, mi fog készülni belőlük két hét múlva, amikor megint együtt leszünk. A vasárnapi leves sok zöldséget kapott, csigatésztával, ahogy az illik és dukál. Tervben volt a mama-féle almás lepény is, de a gye...

  Csirkehegyek és remegő kocsonya Még mindig esik. Ugyanaz a fránya eső, mint tegnap. Tudom én, hogy a föld szomjazik, kell neki a víz, de néha igazán tarthatna egy kis kávészünetet. Csak úgy… emberségből. A terv egyszerű volt: bevásárlás a lányommal, ahogy általában. Ő az, aki hetente jön, visz, intéz – és bár koromnál fogva egyáltalán nem vagyok öreg (ezt gyorsan tisztázzuk 😄), mégis jólesik, hogy törődnek velem a gyerekeim. Írok egy listát, és igyekszem ragaszkodni hozzá, mert lám, a tudatos gazdálkodás is része annak, hogy tanulom magamat. Most azonban hétvégi nagyüzem van: az unokám és a barátja nálam töltik a napokat. Ez azt jelenti, hogy több minden kell, de semmi sem fogy el teljesen. Ilyenkor mindig ott motoszkál bennem a gondolat: „Ugye nem vettem megint túl sokat?” A maradékgyűjtés olimpiai bajnoka voltam már, de fejlődöm.  Okosabban tervezek. Legalábbis próbálok. Az étkezési igények viszont letisztultak: csirke. csirke. és… csirke. Nem túl változatos, de igyekszem...

Ez a sorozat nem receptekről szól Azok csak ürügyek. Inkább arról, hogyan tanulja meg az ember újra önmagát – néha egy fazék mellett állva. Tegnap csodálatosan szikrázó napsütés volt. Testet-lelket átmelengető, a tyúkocskáim nagy része imádta is, hiszen még szabadon garázdálkodhatnak az udvaron. Én viszont a napsütésnek – és a jól hőszigetelt ablakoknak – köszönhetően pillanatok alatt 24 fokot varázsoltam a lakás minden szegletébe. Ma már ismét az esőé a főszerep. Az előrejelzés ugyan ígéri, hogy hamarosan eláll, de a meteorológia már annyi mindent ígért, hogy mára inkább csak udvariasságból hallgatjuk meg. Az ég is szépen besimult, felhő felhő hátán. Tegnap reggel az utolsó szelet kenyeremet is bundáskenyérnek készítettem el. Estére már csak egy kis müzli maradt joghurttal, mert mire észbe kaptam, besötétedett, kenyeret pedig nem vettem. Ma reggel viszont az eső miatt nem indultam el sehova. Egyelőre nincs műszaki a kocsin, majd csak a hagyatéki után tudjuk levizsgáztatni, hiszen a fé...