Tanulom magamat - konyhai jegyzetek

 

Pár napot kihagytam – nem lustaságból, hanem mert pénteken szalagavatóra mentem, szombaton és vasárnap pedig unokázós napok voltak. Ezek a hétvégék a kedvenceim. Ilyenkor végre nem a csendes magányban ücsörgök, hanem sürgök-forgok, és örömmel teszek a szeretteim kedvére. Persze van bennem némi hiányérzet is, mert egyszerre mind a hat nem lehet itt… de a 3+1-et sem cserélném el semmire.

A kakaspörkölt kiválóan sikerült. Mondjuk csaló módon készült: a combokat és a mellehúst kicsontoztam, kockára vágtam, így a „boltihús-párti” fiatalok is gond nélkül ették. Sőt, még dicsérték is – ez azért komoly elismerés. Szombaton friss galuska készült hozzá, most pedig előkerült a kakas a mélyhűtőből. Igaz, a pörkölt maradéka és a vasárnapi húsleves egy része visszakerült oda, de már azt is tudom, mi fog készülni belőlük két hét múlva, amikor megint együtt leszünk.

A vasárnapi leves sok zöldséget kapott, csigatésztával, ahogy az illik és dukál.

Tervben volt a mama-féle almás lepény is, de a gyerekek fánkot kívántak, így az sült. Nem bántam: a házi baracklekvárnál kevés jobb dolog létezik ezen a világon.

Nevettek, játszottak a kicsikkel, a ház újra megtelt hanggal, élettel, igazi ricsajjal. Jó volt csak állni a konyhában, és hallgatni a nevetésüket.

Közben a fiammal átbeszéltük a közelgő teendőket is. Van még ablak és ajtó, aminek a cseréje nem tűr halasztást. Ezek olyan feladatok, amelyekkel kapcsolatban most tanulom magamat – régen nem az én dolgom volt ilyesmi.

Eszünkbe jutottak vidám és szomorú emlékek is, és mindkettő jól esett a lelkemnek.

Aztán eljött a búcsúzás ideje, és újra következnek a csendes napok, a maguk már-már megszokott rendjében.

De a konyhában még sokáig ott marad a nevetés emléke, az edények között megbújó történetekkel együtt – én pedig megyek tovább, tanulom magamat.